A méz a kőkorszak óta nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. Esküvői ünnepségeken, temetéseknél, varázslásoknál tartósító- és fertőtlenítő szerként egyaránt használták és a méz fontos gyógyszer-alapanyag is volt.
Az asszírok egyik ékírásos táblája mézzel készült gyógyszerek receptjeit hagyta ránk, bizonyítva a méz akkori felhasználását. Az ókori Egyiptomban jelentős volt a méhészkedés, amit a templomi domborművek is bizonyítanak.
Egy thébai sírkövön méhkas ismerhető el. A piramisokban mézet és mézes süteményt találtak. Nagyobb számban ismertek méhviaszból készült szobrocskák is. A balzsamozáshoz az egyiptomi orvosok és papok méhészeti termékeket (méz, viasz, propolisz) is felhasználtak.
 
A méz és a méhészet az újkorban
A XVI. Századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. A reformáció terjedése jelentősen csökkentette a viasz iránti keresletet, mert a protestáns templomokban nem volt szükség gyertyákra, ezen kívül új világítóanyagok - olaj, sztearin, paraffin - kezdtek elterjedni. Európában egyre több cukorfinomító épült, a kereskedők egyre nagyobb mennyiségben hozták be az országba a nádcukrot.
Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak. 1775-ben pedig végleg eltörölte a méhtizedet. 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított és a legkülönbözőbb módokon támogatta a méhészet fejlesztését Intézkedéseivel el is érte azt, hogy a méhészet új erőre kapjon. Az 1797-ben Keszthelyen a Festetics György által alapított Georgikonban kötelezővé tették a méhészet oktatatás.